az elmúlt néhány év

Hétfőn futni voltam. Felkocogtam a Gellérthegyre, a tetejére, oda az étterem mögötti dombra, ahova kevesen mennek fel. Szeretem azt a helyet, pár méteren belül kiláthatok északra, nyugatra, délre és még keletre is kipisloghatok egy picit.

Körülnéztem. És megláttam, hogy mennyi mindent tettem bele az életbe az elmúlt négy évben.

Keletre láttam a NET-et, és eszembe jutott az első képzésalkalom, amikor még szemüvegben mentem, meg a második, amikor már nem voltam szemüveges. Meg a rengeteg jófej tag, akit ott ismertem meg, a próféta csoport, akik közül sokan még most is tevékenykedünk, raszpi, basszus! már több, mint két éve volt az is! Aztán átsiklok a Dunapartra, eszembe jutnak az éjjeli bringázások, meg a Tamok a Gödörnél, a Pipa utca 2/b, 5-ös kapucsengő meg a bevásárlás a Vásárcsarnokba az április főzőcskéhez. Délre nézek és Csepelt látom, eszembe jut a Jedlik, de már nem kötődik hozzá szinte semmi komoly élményem, ez fura, aztán meglátom a Schönherzt meg a Kármánt, amik az otthont jelentették nekem két évig, meg társaságokat, barátokat és rengeteg lehetőséget, élményt. Ó, azok az ablakpárkányok a Kármánban, de hiányoztok nekem! Mennyit ültem én ott, nézve a várost, miközben dolgoztam, tanultam vagy csak voltam... Aztán persze ott van az egyetem ("AZ" egyetem :D ), az emlékek, amikor összeszorult gyomorral rohanok zéházni vagy vizsgázni, vagy amikor arra a mechanika vizsgára megyek, amire 17 napot tanultam, vagy amikor a napom fénypontja az volt, hogy ebédeltünk egy kínait a cimborákkal órák közt. Vagy amikor az F épületből a szünetben kirohantunk a kisboltba porcukros kakaóscsigáért. Meg eszembe jut a K épület szaga is, az az illat, ami beleivódott a falakba, a kőbe és számomra az mindig a K épületet fogja idézni, a recsegő padokat, a hatalmas termeket, az akkora lépcsőfordulókat, ahol elférne az egész lakás, ahol lakom, a könyvtár csendjét és feszültségét, ahol heteket tanultam matekszigóra. Megnézem az Eltét is, felidézem a képzésalkalmakat raszpival meg szirmivel, eszembe jut, hogy mennyire izgultam az első képzésem előtt, és mennyire jó érzés volt látni a sok tanulni vágyó fiatalt.
Aztán elnéztem a Keleti felé, eszembe jutott az első albi, ahova tavalyelőtt nyáron költöztem, a rohanás, ahogy kiderült, hogy az egyetem keresztbetett a doktorimnak, és másfél hét alatt kerestem új munkát és lakóhelyet... huhh, arra még most is büszke vagyok. Ott van a Kiskörút, amin számtalan alkalommal bringáztam be a városba, nyaranta reggelente jógázni, esténként csak lógni és szórakozni, eszembe jut a Csendes, ahol Palival találkoztam, amikor pár napra hazalátogatott. Elsiklik a tekintetem a várra, ahol tavasszal meg nyáron Robival hetente futottunk, úú, az is milyen jó volt, meg a Tabán, ahol szintén rengeteget futottam, és ha már futás, akkor a Petőfi-Lágymányosi közti Dunapartokat is megnézem, ahol a Kármános koromban futottam sokat, úgy emlékszem, hogy az a kör 24 perc volt, kábé 4.5 km.
Megnézem Kelenföldet, ezt a most nagyon ismerős környéket, ott a Feneketlen tó, ahol majd' olyan sokszor megfordultam, mint a Gödörnél, és ide tartozik a Kopaszi-gát is, úristen, ott is mennyit jártam meg futottam!, aztán meglátom az Etele utat, ahol Bálint lakik és mennyit pipáztunk ott esténként elmélkedve az életen és világon, meg a Kelenföldi pályaudvar, ahonnan indulni szoktam és ahova hazahoz a Railjet Németországból vagy Ausztriából.
Északra még megnézem a Margitszigetet, látom a nyári estéket a zenélő szükőkútnál, kissé jobbra látom a Városligetet, ahol előző télen a friss hóban futottam, és imádtam, lenyűgöző élmény csendes hóesésben futni az üres ligetben, olyan, mint az egész az enyém lenne arra a pár percre, amíg átfutok rajta.

Nehéz a szívem, sok, nagyon jó emlék ment át rajta.

Elnézek nyugatra, ahol épp megy lefele a téli Nap. Ott nyugaton. Arrafelé megyek tovább most. Itthagyom egy időre ezt a várost, de elfeledni nem fogom, már nem tudom elfelejteni. Beletettem annyit az életembe itt, hogy ez már belém égett, s azt hiszem, lesz még dolgom itt.