Újratöltő túra

Kirándulni voltam vasárnap reggel. Hiányzott már a szabad tér, a hegyek, a nagy semmi, a távolság, a szél, az erdő. Halogattam egy ideje, mert szerettem volna valakivel menni, de aztán úgy voltam vele, hogy egyedül még nem voltam kirándulni, kipróbálom. Rohadt jó volt. Kicsit erőszakoskodnom kellett magammal a korai kelésért (hajnali 7 órakor), de megérte. :) Kinéztem egy kezdő- és végpontot (Budakeszi és KFKI), valamint három ládát, amiket be akartam gyűjteni.

Elbuszoztam a Moszkváról a 22-essel Budakeszi végébe, és onnan elmentem a mammutfenyőkhöz. Nem nagy szám még, mert alig száz éve ültették őket, azért nem picik már. :) Onnan kitértem egy kicsit a helyi ládához, ami elvitt egy fagyott mocsár mellett, mert 9 körül még minden fagyott volt és fújt a jeges szél is. Nagyon élveztem, volt valami kalandos feeling a levegőben. Aztán átkutyagoltam az Öregbányához, amiről nem tudom, hogy milyen bánya lehetett, de most nagyon szép kis indokolatlan mélyedés tavacskával, dombocskával. Amikor 10 körül ideértem, alul még minden fagyos volt, felül meg már megolvadt, így lett a dombtető zöld mohás fás kép, a tavacskáról meg egy befagyott kép. Budakeszi északi oldalán csak ezeket akartam megkeresni, a harmadik láda Budakeszi alatt volt, amihez átvágtam a városon, hogy újra betérjek az erdőbe a túloldalt. Elég sok lepukkant rezidencia mellett vitt a turistaút (mehettem volna helyette aszfalton is, bakanccsal azért a földút jobb volt), lerítt a környékről, hogy az a város széle. A szurdok végre egy picit nehezebb terep volt, bár sehol nincs a tátrai hegyekhez, de legalább meredek volt. :D Mászni kellett vagy 10 métert felfele a szurdok falában, onnan át lehetett látni Budakeszi közepére. A szurdok után rohantam a KFKI-hoz, hogy elérjem a 11:49-es 90-est, mert 12:45-re a Toldi moziba akartam érni Mensás filmvetítésre (sikerül odaérnem :) ).
Jól esett a túra meg a mozi is, egy-egy ilyen nap újratölt engem, amikor kiszakadok a mindennapok sorozatából és valami szokatlant csinálok.
Alább az útvonalam, meg a Picasás webalbum:

 

<ide majd még jön a felújított picasa albumom linkje>

Receptek

Hogyan tároljátok és rendszerezitek az innen-onnan eltanult, ellesett recepteket?
Kis füzetben? Szövegfájlban? Mindmegettén lájkolod? Receptkönyveket gyűjtesz?

Mit mikor tegyek?

Tudom, hogy hogyan kell áramlattá alakítani a tetteimet. De amikor valamilyen dologban nagy hiányt szenvedek, akkor megbénulok (='rossz kedvem van, mert rettentően hiányzik az alvás/egy nem-felületes beszélgetés/egy pihenéssel töltött nap'). Ilyen például az álmosság, a magányosság és a betegség. Ilyenkor nem tudok áramlatot alkotni, mert minden figyelmem az aktuális nagy hiányra megy el.
Ha ugyanezekből csak kisebb hiányom van (='egész jó kedvem van, de jobban érezném magamat, ha aludnék/beszélgetnék'), akkor a hiány leküzdését már tudom áramoltatni, viszont ilyenkor csak azt tudom áramoltatni, ha más tevékenységet erőltetek, akkor az nem lesz örömteli. Egyszerűen így alakul a motivációm, a legmotiváltabb a hiányaim leküzdésére leszek. (ez is bizony Maslow, gyakorlatban)

Egy nagyon bonyolult dolog számomra az, hogy amikor tenni "kell" valamit (anyagi okok, távoli célok, adott szó miatt), akkor ha azt akkor erőltetem, amikor rossz kedvem van, akkor abba a készségeim töredékét fogom beletenni, mert nem vagyok motivált. Ilyenkor nincs mit tenni, értelmileg és érzelmileg legjobb a hiányomat betölteni, hiszen amint a hiányt megszüntettem, a motivációm újra feléled az segítés és az alkotás iránt. Csak sokszor még úgy érzem, hogy mégis meg "kell" tennem valamit, amikor arra semmi kedvem. Ezzel jó lenne egyszerűen felhagynom, és nem megtenni, amihez nincs kedvem. (Itt fontos az, hogy ha valamit meg "kell" tennem, az nem eredendően rossz. Csak akkor rossz, ha én nem vagyok jól, nem vagyok kész a munkára, mert valami éppen hiányzik nekem. Ha jól vagyok (='milyen értelmes dolgot tudnék most csinálni, ami érdekel engem?'), akkor a "kellő" dolgokat is meg tudom csinálni örömmel, áramoltatva.)

fene az önállóságba

Megszállottja vagyok az önállóságnak, a teljes függetlenségnek, és ez rossz. Egyszer valamikor eldöntöttem, hogy másra úgyse számíthatok, csak magamra, ezért teljesen független leszek mindenkitől. Erre szokás mondani, hogy nemes cél. Nemes, de ki a szarnak nemes ez? Mindenkitől függetlenül élni olyan, hogy nem osztom meg az élményeimet mással, nem kérek másoktól semmit, nem traktálom őket a történeteimmel (hisz nehogy elkezdjen rajtam gondolkodni, mert akkor valaki már fog rám gondolni, úristen, nem vagyok egy földtől elrugaszkodott senki!) és az életemben minden helyet én töltök be. Nem marad másnak hely. Ez egy ideig jó, amíg a rossz függőségeket hagyom/tolom ki az életemből, de így a jót sem engedem be. Sose kérek. Nem kérek pár percet valakitől, egy szívességet, nem kérem, hogy jöjjön el velem ide vagy oda és így nem adom meg a lehetőséget másnak, hogy kifejezzék bármilyen szeretetüket felém, vagy egyáltalán a jelét annak, hogy tudomásul vesznek.

Az alapvető értékeimet szeretném megváltoztatni. Megtanulni kérni, és adni. Nem mindenben a teljes önállóságra törekedni. Nem törekedni azonban nem lehet, csak törekedni lehet valamire (még pontosabban, csinálni lehet valamit, vagy nem csinálni, a törekedés az olyan, mint a fontolva haladás, azaz a toporgás). Meg szeretném osztani az élményeimet legalább néhány társammal.

valami hiányzik. csak érzem, nem tudom megfogalmazni. de mi a fene lehet ez?

a szeretet nyelve

Elolvastam a múlt héten kölcsönkapott Egymásra hangolva könyvet Gary Chapman-től. Ebben leírja azt az öt szeretetnyelvet, amit legtöbbször alkalmazunk a kapcsolatainkban. Ő csupán öt nagy kategóriába sorolta be őket, nekem ezek jónak tűnnek, eddig mindent lefedtek.
Tapasztalatai szerint (és az enyém szerint is) mindenkinél más-más fontosságúak az egyes nyelvek, legtöbbünknek van egy elsődleges szeretetnyelve, amelyre a legérzékenyebb. Általában mindegyiken értünk valamennyit (="tudunk pár mondatot azon a nyelven"), de előfordulhat, hogy valakit teljesen hidegen hagy, vagy zavarja az egyik nyelv (pl. az érintések sokakban negatív kicsengésűek lehetnek, ha úgy tanulták, hogy ne érintsenek meg másokat, vagy valaki nem érti, hogy a társa miért takarít ki mindennap a szobájában, mert nem ismeri a szívességek nyelvét).
Leírta a szeretet-tank fogalmát is, amelybe egyszerűen belefoglalta a társas szükségleteket, ez a Maslow-féle modellben M3, esetleg M2 a biztonságérzet miatt, a lényeg, hogy beleillik és nem mond neki ellent.

Mi lehet az én szeretet-nyelvem? Nem biztos, hogy ezt most meg tudom mondani, mert úgy érzem, hogy szinte üres a szeretet-tankom (olyan 2-3/10 lehet :) ). Ezért szoktam nagyon örülni, amikor valaki kifejezi a szeretetét irántam, és alig tudok a bőrömben maradni olyankor. Ezért is van az, hogy mindenféle szeretet szívesen fogadok, bár némi súlyozást tudok találni közöttük.

• Elismerő szavak: De ritkán kapok ilyet. Pedig olyankor nagyon jól esik, egy-egy elismerésre napokig aktívan emlékszem és felidézem. Komoly jelölt az elsődleges szeretet-nyelvemnek.
• Minőségi idő: Erre szoktam törekedni, mert szeretem, szeretek a másikra teljesen odafigyelni. Ebből egész sokat kapok és adok, de nem vagyok tele szeretettel, ergó ez nem tűnik elsődlegesnek.
• Szívességek: Örülök neki, nem kiemelkedően, mert rettentő önálló vagyok és abban hiszek, hogy ami megtehető egyedül, azt meg tudom tenni. Ha valaki kéri, akkor szívesen megteszem.
• Ajándékok: Zero. Jó, jó, de nem hatnak meg, csak egy picikét. Adni viszont imádok. :)
• Testi érintés: Ez nagyon intenzív, ezért most szeretet-hiányban nagyon hatékony nekem. Viszont igen esetlen vagyok benne, sok esetben félek, megijedek a kifejezésétől, mert otthon nem láttam ennek jelét. Nagyon jól esik, amikor kapok belőle, és én szeretek adni is, mert azt hiszem, hogy a másiknak is jól esik (ha nem hozza tudtomra, hogy neki ez kellemetlen).

Ebből azt látom, hogy az elsődleges nyelvem vagy az elismerő szavak, vagy a testi érintés lehet, utóbbiban nem vagyok biztos, mert túl kevés a mintavételezésem belőle. Utána jön a minőségi idő, a szívességek majd az ajándékok.
Tessék itt a recept, ha valaki szeretne. :)

öngyógyítás

Régóta hiszek az öngyógyítás erejében. Ha a testem képes volt felépíteni önmagát a növekedésem során, akkor képes lehet arra is, hogy karban tartsa magát. Nem vagyok orvos, nem értek hozzá, hogy miként működik, de az evolúció hatékonyságának hála, talán nem is kell tudnom. :)

Azonban azt tudom, hogy ha jót teszek vele, akkor rendben tudom tartani. Ha nem teszek jót vele, akkor le fog romlani.
Ha már leromlott, akkor nagyon aprólékos figyelemmel kell lennem iránta, hogy képes legyen meggyógyulni, visszanyerni a régi erejét. Mert képes rá. Most is sikerült úgy meggyógyulnom egy ronda megfázásból (volt benne homlok- meg fülfájás is), hogy csak C-vitamint, mézes teát és egy kis köptetőt szedtem. Sokkal barátságosabb felállás, mintha antibiotikumot is ettem volna, mert az előbb kinyírja a szervezetemet (vele együtt ugyan a bacikat is), majd jóval tovább áll visszanyernem az erőmet.