Megszállottja vagyok az önállóságnak, a teljes függetlenségnek, és ez rossz. Egyszer valamikor eldöntöttem, hogy másra úgyse számíthatok, csak magamra, ezért teljesen független leszek mindenkitől. Erre szokás mondani, hogy nemes cél. Nemes, de ki a szarnak nemes ez? Mindenkitől függetlenül élni olyan, hogy nem osztom meg az élményeimet mással, nem kérek másoktól semmit, nem traktálom őket a történeteimmel (hisz nehogy elkezdjen rajtam gondolkodni, mert akkor valaki már fog rám gondolni, úristen, nem vagyok egy földtől elrugaszkodott senki!) és az életemben minden helyet én töltök be. Nem marad másnak hely. Ez egy ideig jó, amíg a rossz függőségeket hagyom/tolom ki az életemből, de így a jót sem engedem be. Sose kérek. Nem kérek pár percet valakitől, egy szívességet, nem kérem, hogy jöjjön el velem ide vagy oda és így nem adom meg a lehetőséget másnak, hogy kifejezzék bármilyen szeretetüket felém, vagy egyáltalán a jelét annak, hogy tudomásul vesznek.
Az alapvető értékeimet szeretném megváltoztatni. Megtanulni kérni, és adni. Nem mindenben a teljes önállóságra törekedni. Nem törekedni azonban nem lehet, csak törekedni lehet valamire (még pontosabban, csinálni lehet valamit, vagy nem csinálni, a törekedés az olyan, mint a fontolva haladás, azaz a toporgás). Meg szeretném osztani az élményeimet legalább néhány társammal.
No comments:
Post a Comment